Hogyan neveljünk ellenzéki gyereket? Tudatosan sehogy. Hiszen ki szeretné, hogy a gyereke a hatalom árnyékában, partvonalról figyelje a saját életét, akár a fizikai fenyegetettségnek is kitéve magát és szeretteit? Ugyanakkor itt Közép-Európában sejtjeinkben hordozzuk az ellenállást, a hatalommal szembeni bizalmatlanságot. Aligha van a környezetemben olyan család, ahol ne lenne a felmenők között egy-egy másként gondolkodó, forradalmár, ellenálló. Mifelénk a másképp gondolkodás - az értelmes gondolkodás, az autonómiánk végvára, önazonosságunk megőrzésének utolsó esélye. Mondhatnám, a gondolkodó ember természetes létállapota.

Engem is így neveltek: sose hidd el egészen, amit a hatalom mond. Beleégett az emlékezetembe a Szabad Európa Rádió rövidhullámának fülsiketítő vijjogása, az este, amikor a kis lámpa fényénél nagymamám előhúzta gondosan rejtegetett Trianon-albumát, a pusztító irónia, amivel szüleim a híradót kommentálták. 

Ezért gyermekem felé egyik legfőbb szellemi örökségem - a kétely. Ezen a szédületesen változó hatalmi színtéren, ami a magyar történelem, csak saját magához igazodhat. Meg kell tanulnia, hogy a készen kapott válaszok arra valók, hogy mérlegeljük őket. Tudnia kell, hogy erre felé a két kijelentő mondat között ott bújik egy kérdés, és két kérdés között ott feszül egy felkiáltás. Fel kell ismernie a józan gondolkodást szétroncsoló demagógiát, a csábító ajánlatok mögött megbújó hatalmi önérdeket. Bizonyosnak kell lennie benne, hogy mindig van esély a változásra. Tudnia kell az ellenállás stratégiáit. Csak így óvhatja meg személyisége autonómiáját.

Talán észre sem veszed, hogy gyermeked ellenzéki átnevelését abban a pillanatban megkezded, ahogy a hatalom elorozza tőled a nevelését. Jelzed felé, hogy a nevelői nem rendelkeznek teljhatalommal felette, a tanító néni mond butaságot, a történelem tanárral nem értünk egyet, az irodalom tankönyv pedig elavult. Jelzed neki, hogy jogában áll kritikát gyakorolni a hatalom üzeneteit felett és nem köteles feltétlen módon engedelmeskedni a hatalom birtokosainak. Jogában áll mérlegelni, hogy az utasítások mennyiben szolgálják az ő és társai javát, nem veszélyeztetik-e az ő vagy társai testi épségét. Jogában áll másképp gondolkodni. Lehet eltérő véleménye a görög demokráciáról és a Bánk bánról. De próbálod arra is rávenni, hogy annak csak akkor adjon hangot, ha azt megfelelő érvekkel és tudással alá tudja támasztani. 

Ha nem is mondod, érezni fogja, hogy sok esetben mi felnőttek is úgy mozgunk rendszerekben, hogy  annak értelmét, hatékonyságát, jogosultságát mélyen megkérdőjelezzük. Ezért vitázik a felnőtt a parkoló őrrel, adóhivatalnokkal, határőrrel vagy csak a matektanárral. Ha nem is tudja magát mindig kívül helyezni a fennálló rendszereken, nem kell alázatosan alávetnie magát. Rendelkezésére állnak olyan jogszerű eszközök, amelyekkel egyet nem értését kifejezheti: aláírást gyűjt, felszólal, tüntet, végső esetben a polgári engedetlenség eszközéhez fordulhat. 

Ezt tesszük mi szülők akkor is, amikor megoldjuk a gyerek háziját, megírjuk a fogalmázását vagy előre megszerezzük az iskolai felmérőit. A rossz oktatási rendszerrel szemben szülőként szolidaritást vállalsz a gyerekkel, ha segíted. Ha nem vagy róla meggyőződve, hogy be kell magolnia az irdatlan adatsort, tudnia kell fejben több jegyű számokat szoroznia, kötélre másznia, szombaton iskolába mennie - akkor segíts neki. Segíts neki túlélni egy lehetetlen rendszert, könnyíts a terhein, abban a reményben, hogy nem marad ez mindig így, és az unokáink talán már egy emberségesebb iskolában lesznek gyerekek. De ezt az emberséges iskolát a mi gyerekeinknek kell felépítenie, amihez előbb alapjáig le kell rombolni a fennállót.

Ez például egy remek oldal, ahonnan le tudod tölteni a nyomtatott felmérőket:

https://canadahun.com/temak/felm%C3%A9r%C5%91k-tud%C3%A1spr%C3%B3b%C3%A1k-dolgozatok-e-tananyag-2018.58895/page-16#post-5353948

Így a magolásmentes időben azt csinálhatja a gyereked, ami a legjobban szolgálja a lelki egészségét: boldog lehet. 

Gondolkoztál már azon, hogy miért is jár a gyereked iskolába? Mert a törvény kötelez rá? Mert mindenki jár? Mert dolgozol? Ha nem lenne törvény, ha választható volna és ha nem kötne a munkád - akkor is elküldenéd oda minden nap? 

Maradjunk az általános iskolánál. Azt a tudás anyagot, amit ott kap, bármely érettségizett felnőtt könnyedén át tudja adni neki. Felteszem, te könnyebben és élvezetesebben megtennéd, mint a napi 8 órában megfáradt tanárok. Ráadásul te ismered a saját gyerekedet, tudnád kapcsolni a tananyagot az érdeklődéséhez, ritmusához. S vélhetően lényegesen empatikusabb lennél vele, mint egy idegen, akire még vagy 15-20 kölyök van bízva. Arról nem is beszélve, hogy a beléjük sulykolt tananyag milyen elavult, mekkora időpocsékolás, hogy gyermekéveik legszebb részét olyan tudásanyag bebiflázására pazarolják, ami: a/már most elavult; b/nem értesz vele egyet; c/ha mégis szükséged van rá, interneten könnyen elérhető.

Tehát a tananyag elsajátítása miatt nem érdemes iskolába járni.

Akkor talán az ott szerzett élettapasztalatok miatt érdemes iskolába járni? Hogy megtanulja az a gyerek, vannak buták, vannak gonoszak, hogy betörjön, tanuljon meg szabályt betartani, büntetést elviselni, megaláztatást eltűrni, smúzolni, hazudni, megalázkodni, felülkerekedni, győzni? Hát ha így gondolod, akkor nyugodtan beadhatod egy nevelőintézetbe vagy katonai iskolába is, bentlakásosba leginkább, ott aztán embert faragnak majd belőle. De ha úgy gondolod, hogy a gyerekednek nem kell túlélő tábor ahhoz, hogy túlélje az életet, ezért nem érdemes iskolába járni.

Ha nem a tanulás és nem az élettapasztalatok miatt, akkor talán a vele egykorú gyerekek társasága miatt érdemes iskolába járni? Köztük ugyanis elsajátítja azokat a szociális, kooperatív készségeket, amivel aztán emberi közösségben közlekedni tud. Barátokat szerez és veszít el, szerelmeket szerez és veszít el, tagja lesz kisebb-nagyobb gyerekcsoportoknak, ösztönösen tanul és tanít. Egyedül ez az a közeg, amit te szülőként nem tudsz pótolni és amire valóban szüksége lesz a későbbiekben is. Ezek szerint a társaság miatt érdemes iskolába járni?

Ha ez így van, vonjuk ki belőle az irányító tanárokat és szabályokat. Bízzunk a gyerekek demokratikus ösztönébe, önszabályozó és öngyógyító erejében, együttműködő készségében és bölcsességében. A felnőtteket tartsuk meg óvó-védő, tanácsadó szerepben. Ha a gyerek kíváncsi rájuk, kontaktusba léphet velük. Ha kérik, kaphat az általuk összegyűjtött tudásból és tapasztalatból. 

Mindent egybevetve, az egyetlen értelmes indok, amiért a gyerekeinket iskolába küldjük (engedjük), az a gyerekek saját közössége. Azaz: „Egyének kooperatív csoportja, akik között a kapcsolatok mélyebbek annál, mint amit az elvárt társadalmi szerepek előírnának. Ezek az emberek képesek egymással őszintén kommunikálni, közösen örülni, közösen gyászolni, és egymás helyzetébe magukat beleélni.”(M. Scott Peck:The Different Drum)

Így akkor el is jutottunk Summerhillben. Ez az az árkádikus vidék, amitől a ködös magyarországi oktatás gyorsuló ütemben távolodik.

Aki mégis kíváncsi rá, itt sokat mindent talál összegyűjtve: http://www.demokratikusneveles.hu

De biztos vagyok benne, hogy még én is vissza fogok hozzá térni. 

Michel Foucault 1970-es, "A diskurzus rendje" címen megjelent székfoglaló beszédében az iskolát a társadalmi diskurzus lehetséges színtereként írja le, amely amellett hogy a megszólalás lehetőségét biztosítja, egyúttal a hatalom végrehajtója is. Az állami oktatási rendszer eredetét azon 18. században létrejött intézményekhez sorolta, amelyek a kórházakhoz, elmegyógyintézetekhez, börtönökhöz és javítóintézetekhez hasonlóan elkülönítik a rájuk bízott gondozottakat (betegeket, bolondokat, törvénysértőket - és gyerekeket), azzal a céllal, hogy ott a hatalom felügyelete alatt "megjavítsa" (gyógyítsa, nevelje) őket, hogy aztán ezáltal ismét az állam hatalom hasznos polgáraiként működjenek. 

Habár napjaink állami közoktatása ügyesen rejtőzik a népboldogítás filantróp álarca mögé, egyre nehezebben tudja palástolni valódi arcát, miszerint a hatalom fegyelmi, erőszak szervezete. Ahogy életre hívását , úgy fenntartását ez indokolja. Ez magyarázza, hogy az állam miért nem engedi ki ellenőrzése alól az oktatást. Hiszen akkor a felügyelet, megfigyelés és átnevelés hatékony színtereit veszítené el. 

Ha ezt valaki túlzásnak tartja, gondolj csak bele:

az iskola olyan hely, ahol korlátozzák a mozgás szabadságodat (óráról engedéllyel távozhatsz, talán még azt is köteles vagy bejelenteni, hova mégy, pisilni, kakilni?) Ha mégis eltávozol, igazolnod kell holléted okát. Sőt, a hatalom a szülőben sem bízik eléggé, ezért ő csak korlátozott napot igazolhat. Az orvos ezzel szemben a szülő fölé rendelt hivatalos személy, akinek többet ér a szava. A tanárnak ahhoz is joga van, hogy meghatározza hová ülsz le a teremben, sőt azt is, hogyan (hol legyen a kezed például); a folyosón nem futhatsz, torna órán viszont muszáj futnod, akkor is, hanem esik éppen jól. 

az iskola olyan hely, ahol korlátozzák a szólási szabadságodat: tanórán csak engedéllyel szólalhatsz meg, a mondandódat uralnod el, bizonyos szavakat nem használhatsz; a mondandód tartalmát is szabályozzák, amennyiben az nem bírálhatja a tanár mondandóját, nem vitatkozhat azzal, nem mondhat ellen neki.

friss hír, hogy egy angol iskolában a szünetben folytatott beszélgetést tiltották meg a gyerekeknek. A büntetés végrehajtásban ez a szigorított fegyház, nem?

http://eduline.hu/kozoktatas/2018/10/23/Ninestiles_gimnazium_7FPWMA

az iskola olyan hely, ahol az egyetlen dolgod és kötelességed az, hogy a feléd közvetített tartalmakat visszamond, reprodukáld, anélkül, hogy azt személyes gondolataiddal, tapasztalataiddal, hovatovább, véleményeddel gazdagítsd.

az iskola olyan hely, amely jogot formál személyes tárgyaidra ás szabályozhatja testi megjelenésedet: elveheti a telefonodat, a füzetedet; levágathatja a hajadat, körmödet; levetetheti a sapkádat, követelheti személyes identitásodat kifejező jelzéseid (fülbevaló, piercing, testfestés) eltávolítását. Egyáltalán arra törekszik, hogy az individualitásodat és szuverenitásodat elfedje és beolvassza a hatalom számára kívánatos tömeglétbe. 

Nem árt, ha ezt fejben tartjuk, amikor reggel betereljük gyermekünket az iskola kapuin.

Ha egyelőre nem is tudjuk alapjaiban megváltoztatni a rendszer működését, saját otthonunkban, folyamatos ellensúlyt kell képeznünk az iskolával szemben. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az iskolás gyermek hátországa akkor védelmező, ha ellenzéki. Ha lankadatlan erővel hívja fel gyermeke figyelmét az ott elhangzó hazugságokra, torzításokra és butaságokra, ha fáradhatatlanul inti gyermekét a rá leselkedő szellemi veszélyekre. Az önvédelem legfőbb eszköze, ha a gyereket saját jogaira figyelmeztetjük. Ha tudatosítjuk, hogy nem alárendeltje és kiszolgáltatott alanya a felnőttek által irányított iskolarendszernek.

Legutóbbi bejegyzésem kissé fellengzősre sikerült, az ENSZ gyermekjogi egyezményéről. Egészen úgy tettem mintha ez jelenteni valamit (bár bevallom, jól esett egy rövid ideig legalább illúzióba ringatni magam). Az efféle egyezmények arra sosem elegendőek, hogy a mocskos, embertelen dolgokat megakadályozzák. Legfeljebb utólag (immár jogosan) elmondhatjuk, hogy mocskosak és embertelenek voltak. 

De ha jobban mélyére hatolok a kérdésnek, be kell vallanom, hogy magam is tengernyi kérdésben vagyok bizonytalan: kell-e engedélyt kérnie arra, hogy kimenjen? vajon köteles-e ezt indokolni? elvehetik a telefonját? levetethetik a sapkáját? kérhetik, hogy csinálja, mikor fáradt? Hol és mikor van az a határ, amikor a gyerek felállhat, ellenállhat és tiltakozhat? Mi az a jogi forma (egyesülés, szervezet?), aminek keretei között ezt megteheti? És mit tehetünk, mi, szülők annak érdekében, hogy ne érezze kiszolgáltatottnak és magányosnak magát? 

Van jogunk hozzá?

Foucault említett írását 1991-ben közölte a Holmi:

http://www.holmi.org/1991/07/michel-foucault-a-diskurzus-rendje-torok-gabor-forditasa

Felber Tamás erről szóló elemzését lásd itt:

http://epa.oszk.hu/00000/00035/00118/2007-11-lk-Felber-Michel.html

November 20-án lesz a gyermekek jogainak világnapja.

Az iskola nem teszi meg, tehát a szülők dolga, hogy ismertté tegyék gyerekeik számára alapvető emberi jogaikat.

"Minden felnőttnek, kislánynak és kisfiúnak tudnia kell, hogy létezik ez az Egyezmény. Jogod van ahhoz, hogy ismerd a jogaidat és a felnőtteknek is ismerniük kell azokat." - mondja az  ENSZ 1989-ben elfogadott gyermekjogi egyezményének utolsó, 42. cikkelye.

Nekem legjobban a 3. cikkely gondolata tetszik: "Ha egy felnőttnek dolga van veled, akkor mindig úgy kell cselekednie, ahogy az neked a legjobb."

Az egyezmény kitér a lakhatási, egészségi, családi jogokra, a testi, lelki bántalmazás és családi elhelyezésre is. Én viszont most az iskolához és tanuláshoz kapcsolódó jogokra koncentrálok.

Az iskola hatalmi szervezet, amely hajlamos elfelejteni, hogy célja és hivatása csakis a gyermek (érdekeinek) szolgálata lehet. Mivel a gyermek különösen kiszolgáltatott az iskola hatalmi-fegyelmi rendszerében, különösen fontos, hogy ismerje saját jogait. 

A 13. cikkel azt mondja: "Jogod van ahhoz, hogy tanulj és kifejezd magad a szavak, a betűk, a művészet stb. segítségével, feltéve, hogy ezekkel nem csorbítod mások jogait." A művészetet külön kiemeli, a kifejezésnek tehát azt az ágát, amely a mai oktatási rendszerben a leginkább a háttérbe szorul. 

Kérdés, hogy a tanórák közé szorított gyereknek marad-e bármilyen tere, lehetősége arra, hogy na csak engedelmes tanulógép legyen, hanem saját magát fejezze ki. Mi az a helyzet az iskolában, ahol a gyerek önmagáról beszélhet, ahol az iskolát érdekli az ő különleges és megismételhetetlen személyisége? Az a személyiség, ami távolról sem merül ki a tananyag visszamondásával. Az a személyiség, ami lehet, hogy a padfirkában, a táncban, a futásban vagy a sakkban nyilvánul meg. 

Egy felvilágosult oktatási rendszerben nyilván kiemelnék, a gondolat- és vallásszabadságra, valamint a gyülekezési jogra vonatkozó megállapításokat: "Jogod van ahhoz, hogy úgy gondolkodj, ahogy akarsz és olyan valláshoz tartozz, amit a legjobbnak tartasz. A szüleidnek segíteniük kell téged abban, hogy meg tudd különböztetni a helyes dolgokat a helytelenektől. [...] Jogod van más emberekkel találkozni, barátságokat kötni és egyesületeket alapítani, feltéve, hogy ezzel nem csorbítod mások jogait." A mi rendszerünk természetesen nem ilyen. A gondolat szabadsága és a demokratikus érdekvédelem semmilyen módon nem része a mai magyar oktatásnak. Sőt, mondhatni, mindkettő fenyegetést jelent a számára. 

 Az egész bejegyzés viszont a 29. cikkely felidézése miatt született, ami így hangzik: "Az oktatásod célja, hogy az a lehető legjobban fejlessze a személyiségedet, az adottságaidat, a szellemi és a testi képességeidet. Ezenkívül fel kellene készítenie téged a felelősségteljes és békés életre egy olyan szabad társadalomban, amelyben tisztelik mások jogait és a környezetet, amelyben élnek." Nem vagyok jogász, éppen ezért képes vagyok felvetni azt a merész gondolatot, hogy vajon az ENSZ általunk is aláírt gyermekjogi egyezménye 29. cikkelyének megsértése miatt be lehetne perelni a magyar közoktatási rendszert?  Merthogy ez az iskolarendszer távol áll attól, ami a gyermek személyiségét és adottságait , testi és szellemi képességeit "a lehető legjobban fejleszti". Sőt, fogalmazhatnék úgy is, hogy temérdek erőnket és energiánkat emészti fel a rendszer rövid és hosszú távon káros befolyásának ellenhatása, gyógyítása, visszafordítása. Egyáltalán az, hogy ép ésszel és lélekkel túléljük az iskolát. 

És akkor még nem beszéltem a mind tragikusabb társadalmi egyenlőtlenségekről, és arról, hogy ezek konzerválásában mind nagyobb szerepet játszik az oktatás. Erről lásd pl.:

https://merce.hu/2017/11/20/rossz-oktatas-gyerekszegenyseg-es-gyerekbantalmazas-ezek-ma-a-legsulyosabb-gyermekjogi-gyermekjogi-problemak/

 Egyébként nagyon rokonszenves, gyerekeknek is emészthető formában itt olvasható az egyezmény kivonata:

http://ergo-net.hu/files/33/9a/339a7cb6dd75d19849c0d758a7cc249e.pdf

A fogyatékkal élő gyermekek jogairól Kárpáti Tibor zseniális könyve és animációja: "A Fogyatékkal élő személyek jogairól szóló ENSZ egyezmény gyerekbarát változata, amely azért készült, hogy közérthető és humoros formában ismertesse meg a 8-10 éves gyerekekkel ezt a nehéz és fontos jogi szöveget."

https://www.youtube.com/watch?v=jGL7GIV8Cjg

Ezúton is ajánlom figyelmetekbe.

Köszönöm Kun Fruzsinának, aki megosztotta velem Tolnai Ottó versét.

Tolnai Ottó: Rokokokokokó (részlet)

Borzongató belegondolni, hogy ezen a héten mintegy százezer ötödikes tanul a káposztáról. Teljesen mindegy, hogy három generáció óta káposztatermelő vecsési család sarja-e, vagy belvárosi suhanc, aki közelebbről a Hunyadi téri zöldségesnél látott káposztát. Érdektelen, hogy amióta öt évesen körbe hányta az ebédlőt a paradicsomos káposztától, csak rossz álmaiban jön elő ez a zöldség. Ahogy az sem fontos, hogy kicsi korában rémisztőnek találta, hogy a nagynénje szerint a kishúgát a szülei egy káposztafejben találták, ezért másodikban akkor verekedett először, amikor egy szeplős fiú káposztafejnek csúfolta. Ez mind teljesen érdektelen a lényeg szempontjából. A lényeg pedig a tankönyvben van benne foglaltatva. Mint a szent ige, amit tudnia kell minden éretlen elmének. 

Húsos, széles levelek, torzsából, első nyáron gyökér, aztán a termés, kétnyári növény, zabálja a káposztalepke. Elmosódott fotókon, mint valami retró horror látható is, pete, lárva, báb. Fehér alap elé, fotóshopolova kelkáposzta, karfiol, karalábé. Se színe, se szaga, épp olyan életszerű mint a gyökvonás. Címe ellenére az "Élet a kertben" fejezetből sikerült kivonni az élet utolsó leheletét is. Csórikáim kertnek a színét se látják, sivár tantermek neon fénye alatt próbálják megtanulni a káposztát, ami ebben a pillanatban olyan messze kerül tőlük, mint a Mars-homok.

Röpke egy hónap leforgása alatt százezer gyerek mutat teljes közönyt minden iránt, amihez eddig volt némi köze, legyen az muskátli, paradicsom vagy burgonya. Még az édes szőlőt is sikerül tankönyv szagú unalommá párolni. Ezen a ponton a tanulás végképp lehasad az életről. Úgy masíroznak hétről hétre végig a leghétköznapibb virágokon és zöldségeken, hogy egyetlen nyamvadt muskátlit vagy diófát nem néztek meg, de még egy nyomorult vöröshagymát se vágtak fel, hogy legalább együtt zokogjon az osztály közös nyomorúságában.

Dani közben az új távirányítós autójára gondol, amire nagyon büszke, mert maga szerelte össze. Icusnak a kismacskáján jár a feje, aki mostanában szokatlanul sokat alszik. Gergő fejében megy az az új szám, amit tegnap este töltött le. Marinak csikar a hasa, már második napja, de anyja azt mondta csak szimulál, mert nem akar hétvégén az apjánál aludni. Szabrina pedig végig az új óráját bámulja, amit most kapott a nővérétől, cserébe a hallgatásáért.

Gabi néni sem igazán tudja mit keres itt. Ő eredetileg kémia tanár, valamikor a gyógyszeripar vonzotta, és a káposztától rémesen puffad a hasa. Gondolt is rá, hogy behoz egyet órára, vagy legalább egy foghagymát, a jövő héten. De ez az ötödik óra, és láttak már káposztát mind, bizonyára.

Eljátsszuk tehát, hogy ez kicsit érdekes. Nyúzzuk vele a gyereket este nyolckor: pete, lárva, báb, biztos kérdezni fogják a dolgozatban kisfiam. Ő pedig engedelmesen bemagolja, mert csak így kaphatja meg a vágyott mini drónt. és csak így mehet ottalvós pizsi partira Lucához.

Az anyag leadva. Az anyag átadva. Az anyag beadva. Mindenki készen áll az agyatlanításra. Engedelmes káposztafejek ülnek moccanatlan a padokban.

A legrémisztőbb mégis az, hogy ez valahol, valakinek így jó. Tudja, hogy ez van - és szeretné hogy így maradjon. Mert érdeke, hogy az iskolák padsoraiban engedelmes káposztafejek növekedjenek.

Vajon az alternatív iskola valódi alternatívát nyújt? Több okból sem.

1. Az ország felnőtt lakosságának többsége nem tud róla, hogy van másik iskola. Egy van, ez volt mindig. Oda kell járni. Az alternatíva egyúttal a többségi rend kritikája. Ezzel a szabadsággal pedig kevesen élnek-

2. Akikben mégis megfogalmazódik a másképp nevelés igény, azoknak számot kell azzal vetni, hogy a környékükön statisztikailag nagy eséllyel nincs fizikailag elérhető közelségben alternatív iskola. A választási lehetősége ezért a földrajzilag elérhető egyetlen vagy néhány iskolára korlátozódik. Humánus szempontból pedig ugye egy óránál többet egy nap nem utaztatod a gyerekedet. Vagy ha mégis, úgy egy fizikailag elcsigázott gyerekkel, amit nyersz a réven. elveszíted a vámon.

3. Annak, akinek van olyan szerencséje, hogy a főváros vagy fejlett megyeszékhely vonzáskörében él, és belátható közelben tudhat maga mellett alternatív iskolát (tanulócsoportot stb.), egyáltalán nem biztos, hogy ki tudja fizetni a borsos tandíjakat. A gombamód szaporodó tanulócsoportok havi 30-60 ezerért már elérhetőek, és vannak olcsóbb (értsd 100 ezer alatti) alapítványi iskolák is, a legmenőbb helyek (Budapest School, AKG) azonban már bőven havi 100 ezer felett vannak.

4. Ha olyan oltári szerencsés vagy, hogy van a közeledbe kedvedre való alternatív iskola és még pénzed is van a tandíjra, még ne örülj: ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy felvesznek. A magyar oktatási tragédia miatt ugyanis tele vannak a mentőcsónakok. Zsufig. A méregdrágák is. Úgyhogy vagy a többre is többet kell ráígérned, valamint halál tuti kapcsolatrendszerrel kell bírod, végezetül pedig varázslatosan csodálatos képességgel kell bírnia a gyerekednek (énekeljen, szavaljon, filmezzen és három nyelven beszéljen) ahhoz, hogy eséllyel aspiráljon egy alternatív suliba.

5. Egyébként attól, hogy lehengerlően gyerekközpontú és személyiség-centrikus programmal bír, még lehet bűn rossz. Ahogy ezt mi is megtapasztaltuk.

6. Végül, ha történetesen diszlexiás, SNI-s vagy, mint a mi fiúnk - ne is álmodj róla, hogy valaha is bekerülsz egy alternatív iskolába. A túljelentkezés miatt ugyanis eszük-ágába se lesz a te problémás gyerekeddel bajlódni. 

Úgyhogy jobb, ha belenyugszol, hogy örökre oktatási menekült maradsz. Berendezkedsz a mentőcsónakos létre. Az is valami: a nyílt tengeren mindig süt a nap.

A gyerek nem azonos az iskolával. Nem tölti ki az életét, nem ad értelmet a létének, nem magyarázza személyiségét. A mai iskola sokkal inkább kaloda, ami megkötözi kezét, lábát, hogy ne mozogjon, rögzíti fejét, hogy se jobbra, se balra ne tekintsen, csak előre. Pár generációval ezelőtt, amikor a tudás még sokak előtt elzárt terület volt, akkor az iskola még valóban lehetett a demokratikus tudásmegosztás tere. A nyugati kultúrában viszont a világhálón keresztül a tudás ma már szinte mindenki számára hozzáférhető. Ma a tudáshoz való hozzáférés nyitott, ezért a mai iskola az ismeretek feldolgozását kellene hogy segítse.

A mobiltelefon iskolai tiltása jól jellemzi ezt a visszás helyzetet. Az iskola megerőszakolja a gyereket, amikor kiveszi a kezéből azt, ami számára a legfontosabb. Kiszakítva ezzel saját idejéből és teréből. Totális ellenőrzését a magán térre is kiterjeszti. Mond csak, te milyen körülmények között viselnéd el, hogy privát léted titkait őrző mobilod, laptopod elvegyék, letiltsák? Ezzel az iskola életidegen és hazug helyzetet teremt: csináljunk úgy, mintha a hetvenes években élnénk: vegyük elő a tankönyvet és a ceruzát. És miközben az elkobzott telefonokat őrzi a tanár, a szünetben ő maga böngészi a saját készülékét.

A magyar iskola tehát béklyó a gyereken. Te vagy az egyedüli, aki szabaddá teheted.

Ha hagysz szabadidőt a saját gyerekednek, akkor kibontakozik valódi kreatív énje. Játék közben szárnyalni kezd teremtő, alkotó fantáziája: akkor is, ha babát ringat, firkálgat, tologatja az autóit, legót épít vagy éppen a telefonját nyomkodja. Akkor és ott végre a saját idejében és a saját világában lehet. Kell, hogy hagyjunk neki szabad teret, lélegzetvételnyi időt, amikor a saját életét élheti. Ha hagyod unatkozni, zenét hallgatni, tévézni vagy legózni, esélyt adsz neki arra, hogy a saját ritmusában magára találjon. 

A házi feladatok, különórák közé szorított gyerek kis szörnyszülött lesz, akinek lelki fejlődése nem a saját, hanem a felnőttek akarata szerint zajlik. Ha az oktatás elvárásaihoz faragod a gyereked, félő, hogy épp olyan rabszolgává válik majd, mint te magad is vagy. Félő, hogy felnőttként konstatálja majd, hogy nem a saját életét éli. Ha szabad emberré akarod nevelni, először is az iskola kötelekéitől szabadítsd meg. Ez nem jelenti az iskola teljes negligálását, de szabadíts fel őt attól a nyomástól, hogy az iskolai teljesítménye szerint értékeled.

Az én gyerekem nem a jegyei alapján jó vagy rossz. Bizonyosnak kell lennie abban, hogy a felé áradó szeretetem és elfogadásom teljesen független az iskolai teljesítményétől. Tudnia kell, hogy az iskola létező világunk létező rendszere, amelyben nem árt, ha ismeri a közlekedést. De ha azt akarom, hogy szabad emberré váljon, nem azonosíthatja magát a fennálló rendszerrel, ahogy az aktuális hatalomnak sem vetheti alá magát. Ismerje, használja, de ne ne vesse magát alá.

Ha már kénytelen vagy naponta elvinni oda, vedd le hát a válláról az iskola súlyát. Szó szerint is, ha kell, cipeld te a táskáját, old meg a háziját, és képletesen is - szeresd az iskola ellenében is. Legfőképp, teremts neki olyan időt, amit arra használ, amire akar.

A kreatív gyermek - szabad gyermek. Önmaga világában és saját idejében élő gyermek. A szabad gyermek pedig boldog gyermek. 

Sose vallanád be magadnak, hogy ez nincs így jól. Minden reggel felkelted, simogatással, puszikkal, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal; adsz neki reggelit, lehetőleg valami egészségeset is, adsz rá szép ruhát, az időjárásnak megfelelőt, uzsonnát, lehetőleg teljes kiőrlésűt, aztán vállára akasztod a hátizsákot, sóhajtasz egyet, jaj milyen nehéz - és belököd az iskolába.

Szorongásod gyorsan múlik, hogy vajon jól teszed-e, gyorsan bele lendülsz a felnőtt életedbe, átkattansz munka üzem módba, határidők, megbeszélések, teljesíteni kell ugye, bár néha érnek kudarcok.

Közben valahol a tudatod mélyén ott motoszkál a gondolat, hogy mi lehet vele. Órák óta ül egy padban. Idegen felnőttek jönnek és parancsolnak neki. Minősítik, lehordják, büntetik, simogatják, megdicsérik. Elmenni nem szabad. Jelen kell lenni, mindig időre. Húzza maga után a dög nehéz táskát két óra között. Rosszat álmodott az éjjel, de a reggeli rohanásban nem tudta elmondani. Kapar a torka. Már nem éhes. Törik a ceruza hegye, mindig a legrosszabbkor. Sipít a tanárnő hangja a füle mellett: moooost, azonnnal, ne-szösz-mö-tölj!!!! Szeretne lefeküdni, kicsire kuckorodni a pad alatt, lehunyni a szemét. Három kör futás, és plusszban, mert dumáltál, még egy. Zsibbad a lába matek órán, az a nyolcas szorzó miért olyan nehéz? Nem fut, nem dumál, nem nyomkodja a telefonját. Figyel, ír, visszamond. Kiviszi az ellenőrzőjét. Otthon aláíratja. Feláll, ha bejön a tanár. Leül, ha engedik. Beszél, ha szólítják. Hallgat, ha nem. 

Felsőben már a nevüket se tudod azoknak, akik parancsolnak neki. Ráöntik a rossz kedvüket, kamasz fiúk bántó közönyét, a menoplauza gyötrelmeit, a folytonos pénzhiány feszültségét, a férj közönyének torok kaparó fájdalmát. Arra gondolsz, hogy néha biztos van, aki megöleli, aki türelemmel fordul a gyereked felé. Vagy legalább a nevét, már biztos tudják.

Sose vallanád be magadnak, hogy ez nincs így jól. Te is végig csináltad, túlélted és voltak szép pillanatok. Az első sulibuli, a kórusverseny vagy Zolival az diákszerelem. Mert ha bevallanád, hogy ez így nincs jól, tenned kellene valamit. Nem engedni, hogy többet oda menjen, ahol idegenek fegyelmezik, számon kérik és minősítik. Nem értesz velük egyet, sem azzal, amiért ott van az iskolában, sem azzal, ahogyan ott van az iskolában. Tudatod mélyén pontosan tisztában vagy vele, hogy az iskola nem a te gyerekedért van, hanem azért, hogy a hatalom belőle is engedelmes polgárt faragjon. Olyat, amilyen te is vagy: határidőt betartót, feladatot teljesítőt. Pénzt keresőt, pénzt költőt.

Mert ha ezt bevallanád magadnak, egyet tehetnél: kézen fognád, haza vinnéd, megölelnéd és megígérnéd neki, hogy soha de soha többet nem engeded oda vissza. Sőt: minden erőddel azon leszel, hogy a többi gyereket is kiszabadítsd onnan.