Aztán egy reggelre akkora köd lett,
hogy nem találtam az iskolát.
A rozsdás rács ott volt.
De benn semmi.
Semmi.
Hét éve vártam erre a pillanatra.
És most végre bekövetkezett.
Szépen elolvadt, mint a kockacukor a tejeskávéban.
A rozsdás rács ott volt.
Azt a sósav se tudná szétmarni. Nemhogy a köd.
A rozsdás rács ott volt. De benn semmi.
Semmi.
Hazaügettem.
Otthon mindenki megrökönyödött.
Mi történt?!
Mondtam, eltűnt.
Mi tűnt el, kisfiam?
Eltűnt az iskola.
A rozsdás rács ott van.
De benn semmi.
Semmi.
Láttam, apám kiosont, hogy ellenőrizze, igazat beszélek-e.
Fél óra múlva hazasompolygott.
Úgy tettem, mintha nem érdekelne különösebben az eset,
de jól hallottam, ahogy magyarázta anyámnak.
Valóban nincs ott.
Mi nincs ott?!
Az iskola.
A rozsdás rács ott van. De benn semmi.
Semmi.
Egy fekete fogú gyerek vattacukrot majszolt.
Közömbösen.
Megkérdeztem tőle, kicsi, hová lett az iskola,
de csak rándított egyet a vállán.
Valaki felgyújtotta a szemeteskonténert.
És a tűz rózsaszínűre festette a ködöt.
A végtelen édes vattát.
Ezt már én tettem hozzá apám beszámolójához.
Magamban. Meg azt, hogy
semmi, semmi, semmi, semmi…