Ötödik osztály, negyedik iskola. Év közben ráadásul. Nem mintha bármi elementáris vagy tragikus esemény késztetett volna bennünket erre. Nem költözünk, nem válunk, nem verték és ő se vert másokat, nem készült ki és nem is készített ki idegileg ő sem senkit. Nem volt drámai mélypont, csak általános rossz közérzet. "GYŰLÖLÖM" írta fel egy nap girbe-gurba betűivel egy papírra, amikor besokallt a tengernyi házi feladattól, a rá nehezedő tonnányi tananyagtól. És ezzel kelt egy ideje minden reggel. A haverokat imádta, és a tanárokkal se volt hű de nagy gond egyenként, csak valahogy az egész egyben nem esett jól. Rossz érzés volt minden reggel így elküldeni valahová, ahol nagyon nem érzi jól magát. Győzködni arról, hogy ez szükségszerű, amikor mi magunk sem tudtunk azonosulni azzal, amire kényszerítettük őt.

Maradhatott volna. Megszokta volna. Betört volna. Egy idő után már egész jól érezte volna magát. A fogva tartott, tudjuk, idővel megszereti a fogvatartóit. Mi azonban nem akartuk, hogy betörjön és megszokjon, mert még mindig hiszünk a választás szabadságában. 

Próbálkoztunk érvelni, jelezni, amit másképp is lehetne, mert nem pénz kérdés és nem is plussz idő, csak némi emberség. Nem tolni le a kölyköket nap mint nap, hogy milyen figyelmetlenek, lusták, fegyelmezetlenek. Nem adni mázsányi házit, ami a diszeseknek háromszor annyi idő és késő este, a hat óra iskolai munka után már merőben improduktív. Ám láthatóan teljesen hasztalan volt, ugyanis nem emberekkel harcoltunk, hanem a rendszerrel magával. Mivel a rendszert megváltoztatni nem tudjuk, odébb álltunk tehát.

Hagytunk időt a búcsúra. Megköszöntük, akinek meg kellett köszönni, és megmarad barátnak az, akinek meg kell maradnia. Az új közösséggel pár nap alatt hangot talált. Nyitottak voltak, ahogy az egész iskola nyitottnak bizonyult. Befogadó és segítő közeget tapasztaltunk, amit nem a tekintélyelv, hanem a közös munka igazgat.

Kristófnak pedig a sok váltás során kifinomult az a képessége, amivel felméri a kortárs csoport dinamikáját és kijelöli benne a saját helyét. Tapasztalta már, hogy a másokra fordított figyelem megtérül, szerethetőnek lenni megéri, mert ha nyit mások felé, könnyebben elfogadják. Tanulja a változást, és már egész jó benne.

Mi pedig úgy gondoljuk, manapság az egyik leghasznosabb tudás a változtatás képessége. Szülőként azt üzenjük neki vele: nem kell benne maradnod a számodra kényelmetlen, előnytelen helyzetekben. Nem kell tűrnöd a megalázást, a kiszolgáltatottságot, a rossz közérzet nem szükségszerű. Kilépni egy rossz párkapcsolatból, mérgező munkahelyi légkörből, diszkomfortos iskolából nem lehetetlen. Változtatni lehetőségedben, váltani jogodban áll. Nem mellesleg pedig a testi-lelki egészség záloga, ha tudod, saját sorsod irányítója vagy. Mert amíg választhatsz másik lakást, másik várost, másik országot és másik iskolát, addig tiéd a döntés szabadsága. A választás szabadsága pedig felszabadító lehet.

Mindez nem jelent gyökértelenséget vagy magányosságot. Épp hogy a saját belső állandód következetes képviseletét jelenti. Nem meghajolni, nem kiszolgálni, nem alávetni magad annak amit nem ismersz el magasabb értéknek. Mert ha hagyod, hogy a belsőd vezéreljen, végül megtalálod a megnyugvást: társat, otthont, hazát - helyedet a világban. 

Takuya Okada japán animációs filmje 2011-ben készült. Ennél többet nem tudok róla. 12 éves fiam találta és osztotta meg velem. Mélyen megérintette. Ami meg engem érintett meg.

https://www.youtube.com/watch?v=BE4oz2u6OHY&t=8s

A minap hallottam egy híreket egy amerikai iskoláról, ahol a bukásra állókat arra kötelezték, hogy feltűnő, piros kártyát hordjanak a nyakukba, így késztetve a megszégyenítéssel jobb teljesítményre a gyerekeket. Arról most nem beszélnék, hogy a megszégyenítés jobb ember nem csinál senkiből, csak sérültebb személyiséget. E gyerek (és ember)ellenes rémtett hallatán azonban eszembe ötlött, hogy vajon mi indokolja az érdemjegyek nyilvános kihirdetését? 

Mielőtt röpködnének pro és kontra évek ösztönzésről és intő példáról, idézzük fel azt, hogy ma a felsőoktatásban nem csak hogy nem lehet, de nem is szabad (!) nyilvánosságra hozni a hallgatók érdemjegyeit. Azok szigorúan az magánszféra részei, nyilvánosságra hozataluk a személyiségi jogok megsértését jelenti. Kérdezem hát, ha ez így van a felsőoktatásban, akkor miért nincs így a közoktatásban? Ami személyiségi joga a felnőttnek, az nem az a gyereknek? 

Vagy vessük fel úgy a kérdést: van-e joga azt kéri ma egy nebulónak a közoktatásban, hogy jegyeit ne hozzák nyilvánosságra. Tartozzon rá, a tanárra és a családjára, amit az e-napló révén nyomon követhetnek. Nem feltétlenül tartozik viszont a társaira, akik adott esetben ezért kiközösíthetik, gúnyolhatják, lelkileg terrorizálhatják. De ha nem is ilyen szélsőséges válaszreakcióra gondolunk, csak arra, hogy egy kínos egyes után nem veszik be a fogóba vagy a fociba, ez épp elég ok arra, hogy átgondoljuk az osztályozás nyilvánosságának hasznát. Arról nem is beszélve, hogy  a tanárok saját osztályzatait milyen mértékben befolyásolja (tudat alatt akár) a másik tanár értékelése.

Persze az egész osztályzás úgy ahogy van egy elvetemült dolog. Nem csak azért mert 1-től 5-ig nem értékelhetsz egy embert (hányas a férjed? és a gyereked mai napi teljesítményét hogyan értékeled? a testvéred hányast kap tőled erre a félévre? és a főnököd eléri idén a jelest?) - hanem azért is, mert az osztályozás gyakorlata totálisan figyelmen kívül hagyja, hogy a megmérettetést, pozitív vagy negatív visszajelzés mindenkire más hatással van. Van akit a rossz jegy ösztönöz, van akit a jó. Az egészséges személyiséget pedig remélhetőleg hidegen hagyja az egész számolgatósdi.

Lásd még erről:

https://hollinesnuc.wordpress.com/2018/06/08/nem-kellenek-iskolai-erdemjegyek-tanuljunk-az-angoloktol/

A diszlexia olvasási nehézséget takar, ami távolról sem jelent érzéketlenséget a szépirodalom iránt. Ahogy nem jelenti azt sem, hogy a gyerek teljesen el lenne zárva az irodalom elől. Igaz, hogy a szépirodalomhoz nem biztos, hogy nyomtatott formában, hanem inkább hangoskönyvek, színház vagy film által jut  el. Kristóffal kis kora óta számtalan regényt és verset olvastunk végig, Arany Jánostól Roald Dahl-ig. A kortárs ifjúsági irodalomban is otthonosan mozog, Lackfi Jánostól Dániel Andrásig számos kedvence van. Hosszú passzusokat tud kívülről Lázár Ervin regényekből vagy Varró Dániel Maszat-hegyéből. Szereti és érti is a verbális finomságokat. Nem egy totál tahó kulturális miliőből jön tehát.

Ennél fogva lelkesen álltunk neki az 5. osztályos irodalomnak, hisz végre igazi tudományt tanulhat, nem csak érdekes kis olvasmányokat az évszakoknak és ünnepeknek megfelelőlen. Petőfi Sándor pedig igazán szerethető szelete a magyar irodalomnak. Elolvastuk hát együtt is a János vitézt, megnéztük a Jankovich-féle rajzfilmet, elmentünk a PIM nagyszerű Petőfi-kiállítására. Nekem külön kedvencem a reformkor, van itthon róla vagy tíz folyóméternyi könyv, album, úgyhogy beszélgettünk a reformkori hétköznapokról, Pest-Buda építészetéről, a viseletről, meg a forradalomról. Való igaz, felező tizenkettesről viszonylag kevés szó esett. Mégis úgy gondoltam, nem lesz itt egy gond szál se, az én fiamnak van némi fogalma Petőfiről. 

Aztán jött a röpdoga, a maga dermesztően konkrét kérdés sorával:

- mikor született - hol született - anyja neve - apja neve - felesége neve - március 15-én szavalt versének címe - kedvenc tábornokának neve - mikor halt meg - hol halt meg

Száraz és pontos mint egy rendőrségi jegyzőkönyv. Nincs az a magyar költő, aki e séma szerint ne lenne leírható. Mondhatnánk ez egy magyar író "múzeumi kartonja". Semmi mellébeszélés, csak a tények beton kemény bizonyossága. Semmi helye itt a magán véleménynek, ami rést üt a tényeken. Nem gondolni kell itt, hanem tudni. A vélemény veszélyes televény, növekszik és elburjánzik, átértelmez és újragondol, elképzel és másképp gondol. Abból pedig bizony semmi jó nem sül ki. Mert a vélekedés az nem tény, ennél fogva pedig nem is mérhető. Mert hogyan is lehetne osztályozni azt, hogy ki mit gondol egy versről. Egyszóval aki Hrúz Mária nevét nem tudja, az ne ágaskodjon itt az önálló véleménnyel, s keltsen nyugtalanságot meg másképp gondolást. A költészet amúgy is veszélyes ingovány, homályos és merőben individuális. Jobb tehát arra koncentrálni, ami benne matematikailag állandó, a tényekre. Az adatokon nem fog az idő, nincsenek kitéve a változó hatalmaknak, hogy népies vagy polgári, szerelmi vagy forradalmi költő, kell-e neki emlékszobor vagy nem. Született, valahol, volt apja, anyja, írt egy verset és meghalt. 

Mert a vélemény és az elképzelés csak összezavarja a gyerek fejét. Gondol jobbra meg balra mindenféle bolondságokat meg zöldségeket, Juliska térdhajlatáról meg dicsőséges nagyurakról. Nem kell azt feszegetni kérem szépen. Petőfi nem a Biblia, amit minden gyüttment a maga feje szerént értelmezhet, meg elemezhet csontig mint a beteg lelkű bölcsészek. Nem kell ide az a sok csilicsáré videó, meg reppelős bohémkedő Pilvakeres kifacsarás, csak megszentségteleníti a nagyon nagy költő szent emlékét. 

Maradjunk tehát a tényeknél. Nincs itt semmi látnivaló kérem szépen, oszoljunk, haladjunk hazafelé. Ne vigyünk érzelmeket meg fantáziát olyasmibe, amiben annak helye nincs. Felező tizenkettes, az a biztos mint az egyszeregy. 1823 és 1849 úgyszintén. Bár utóbbi nem egészen, de ugorjunk át ezen magabiztosan.

Előre félek már, hogyan sikerül majd megfosztani minden lélektől és szenvedélytől Ady vagy József Attila költészetét. Mondanom sem kell talán, hogy mostanra fiam egészen közömbös lett Petőfi Sándor költészete iránt. És a láthatáron sehol egy lelkes professzor, aki a padra felállva szavalva lángot lobbant az ifjú szívekben. 

A túlóra törvények mintájára vezessük be a túlóra lehetőségét az iskolákba is! A szorgalmas, tudásra szomjas magyar gyereknek legyen lehetősége plussz órákra bent maradnia az iskolákban!

Ja, hogy ez már régóta így van? Valljuk be, gyerekeink olykor többet dolgoznak mint mi, felnőttek. Túlóráznak erősen, éjszakába nyúlóan tanulnak, 6-7 órán keresztül ülnek az iskolapadban. 

Hajlamosak vagyunk azzal nyugtatni a lelkiismeretünket, hogy amíg anya meg apa elmegy a "dolgozóba", addig a gyerek is munkálkodik maga munkahelyén az, iskolába. Most már nem a szocializmust építik, hanem valami mást (isten tudja mit). De van ezzel az érveléssel egy alapvető hiba: a gyereknek nem kell dolgoznia, mert nem dolgozhat, az ugyanis gyermekmunka lenne. Ilyen formán az iskola sem lehet a gyerek munkahelye. 

Burucs Kornélia nagyszerű adattára (link az írás végén) közre adta a gyermekmunkára vonatkozó társadalmi megítélés és jogszabályok változásait az ipari forradalom korában. Lassan, ugyan, de haladtunk e téren: egy 1840-es már 9 órában (!) limitálta a 12 év alatti gyerekek munkaidejét:

"A gyárak jogviszonyairól szóló 1840: XVII. törvénycikk kimondja: a 12. életévüket el nem ért gyermeket csak olyan gyári munkára lehet alkalmazni, amely egészségükre nem ártalmas, testi fejlődésüket nem akadályozza. 16 év alatti gyermekek naponta legfeljebb 9 órát dolgozhatnak, egyórás pihenőidővel."

Az 1872-es ipartörvény az iparostanoncokról szólva már az iskolában töltött időt is beszámította a munkába: "14 év alatti tanonc napi 10, 14 év feletti napi 12 órai munkánál többre nem kötelezhető, az iskolában töltött időt is beleszámítva."

A szerző ezzel együtt megjegyzi: "A törvényi tiltások ellenére a gyermekmunka elterjedt volt. Az 1900. évi népszámlálás adatai szerint 493 898 7–14 év közötti gyermek dolgozott; 70%-uk az őstermelésben, 12,7%-uk az iparban, 12%-uk házicselédként, a többi a bányászatban, kereskedelemben, közlekedésben talált munkát."

Kérdés persze, hogy ha a közoktatásban töltött idő nem munka, akkor micsoda? Holtfáradt 8-10 éveseket egrecíroztatnak napi 6-7 órán át, ami a házi feladat készítésével együtt bőven meghaladja a 8 órás munkaidőt. Elvárják tőlük, hogy folyamatosan koncentráljanak, teljesítsenek, fegyelmezetten hajtsák végre a parancsokat. Mindeközben folyamatosan értékelik őket. 

Kedves felnőttek, belegondoltatok-e, hogy kikészülnétek ettől nap mint nap? Nincs csevegés, nincs futkosás, folyamatosan figyel a főnök, sőt még naponta osztályoz is. Ezek után az értékeléseddel újabb "főnökök" (a szüleid) elé kell járulnod. 

Nem csoda, ha a napi 8 órás gyerekmunka eredménye fizikailag legátolt, szellemileg kizsigerelt gyerekmunkások hada.

Az1900-as évek elejétől Lewis Wickes Hine gyárakban dolgozó gyerekekről készült fotói nagy szerepet játszottak az Egyesült Államokban a gyakorlatot övező társadalmi felháborodásban és törvényi reformokban.

https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/97-056/ch01.html

[Dadaista szösszenet]

Tananyagba ragad agyam

csupa ragacs lesz a szavam

tucsmákolsz csak benne mint a

slime-ba ragadt szomszéd macska

jaj de nyálkás ez a maszat

undormányos dada-anyag

az agyamba meg nem ragad

hiába is tucsmákoltam

tucsmákoltam, ismételtem

csak nem ragadt rám az anyag

tán ha lenne benne zamat

jobb is lenne a tananyaga

így meg inkább banya maszat

semmi íz és semmi zamat

nincsen benne semmi fasza

csak egy halom undi vacak

azt mondják a vad tanarak

nem leszel így majd paraszt

ha agyadban a tananyag

alaposan beleragad

elmém tőle már zsibbada

így én most már hajlok arra

inkább lennék csúf kis banya

csak ne lenne a tananyag

Kicsengetnek. Összepakolsz, bevágod a cuccot a táskába. Visszanézel, nem maradt-e ott valami fontos. Hol lesz a kövi óra? Nyelvtan, három-hatvankettő. Caplatsz fel a harmadikra, huszonöt kiló a táska. Közben majszolod a megolvadt szendvicset, folpak megy a szádba. Egy hülye meg gurul le a lépcsőn, másik barom pedig köpdös, de vicces. Balra a hatvankettő. Kipakolsz, csak a füzet és a ceruza, semmi más, mert Aranka néni így szereti. Csakis így. Leülsz végre, csócsálod a szendót, mire berobban egy tanár: nagyszünet van, söprés ki az udvarra. Le a szekrényhez. Hol a kulcsa, basszus. Fel a kabátot. Most meg hova tűnt Tibó, a haverom. Fussatok pár kört - terel ki minket a tanár. Végre kint és de jó a levegő. Itt van Csutka meg Petya és még pár hatodikos, pont elegen, hogy fogózzunk. Szaladok, lobog a kabátom, pirul az arcom. De jó. Csilla látja. Én is látom őt, ahogy Hédivel néznek minket, de nem szállnak be. Szaladok, de jó, sose kapnak el. Sipít a csengő. Befelé, szaporán, becsöngettek.  Mit kerestek még a folyosón?! Karcsi néni mindig ricsajoz. Ne fuss! Mordul ránk a technika tanár. Kabát be a szekrénybe. fel a harmadikra, Még egy falat szendó de jól esne, de már nincs rá idő. Csorog a hátamon az izzadság. Vannak  zöngés és zöngétlen mássalhangzók...

A szombati plussz tanítási nap abszurdum. Utálja a tanár, utálja a gyerek egyaránt. Aki kitalálta bizonyára a gyereket és tanárokat egyaránt utálta.

Nem mentség, hogy "úgysem lesz igazi tanítás", mert bizony reggel újra fel kell kelni. Ismét egy nap, amikor nem tudja magát kialudni a gyerek. és aligha van undorítóbb dolog, mint télen, fagyban, sötétben neki indulni az iskolának. Hétvégén. Ha meg úgysem lesz igazi tanítás, mire jó az egész? Eljátsszuk, hogy úgy csinálunk mintha? Szombaton nem feleltetünk, csak beszélgetünk? Jó lenne, ha végre tudomásul venné mindenki, döntéshozó, tanár és szülő egyaránt, hogy az iskola sok gyerek számára akkor is megterhelő, ha nincs tanítás. A puszta ottlét feltételezi az igazodást a rendszabályokhoz (nem beszélsz, nem szaladsz, nem mozogsz). A folyamatos nyüzsgés, 20-30 gyerek folyamatos zsivaja, a nekik való megfelelés belső kényszere éppoly fárasztó mint egy magyar vagy matek óra.

Az sem magyarázat, hogy mivel ez általános munkanap a szülőknek, így az állam "gondoskodik" a gyerekek felügyeletéről. Oltári jó lenne, ha az állam nem "gondoskodna" helyettem a saját gyerekemről. Ha valóban csak gondoskodásról és nem büntetésről van szó, akkor miért kötelező az ottlét? Miért nem csak a lehetőségét kínálja fel a szombati iskolának, azok számára, akik nem tudják másként megoldani gyerekük felügyeletét? Vagy a kormány olvasatában netán ez lenne demokrácia, hogy ha az ország egyik fele dolgozni kénytelen, tegye ezt meg a másik fele is?

Mindent egybe vetve: a szombati iskola alól te szülőként felmentheted a gyerekedet azzal, hogy igazolod számára a hiányzást. Erre mindent iskola lehetőséget ad. Felfoghatjuk ezt úgyis, mint a polgári engedetlenség egy formáját. Egy alapvetően elhibázott oktatáspolitikai döntés bírálatát. Nem baj, ha a gyereked mielőbb szembesül vele, hogy a hatalom játékszabályai felülírhatóak. 

A nagy perzsa támadás Kr. e. 490 nyarán indult meg... Marathón mellett szálltak partra...súlyos vereséget szenvedtek... tíz évvel később tengeri flottát építettek... 480-ban tehát...Leonidasz spártai király... egy áruló... 300 spártai katonával... Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza... 

Olyan ismerős a helyzet. Csak az én könyvemben még nem volt ilyen sok színes kép. Ne kalandozz el: térkép, évszámok, nevek. Minden megvan. Ismételjünk. Hol volt ez első csata, kicsim? Nézd csak a gorgó fejes pajzsát...csináltak erről filmet is, 300 a címe, de azt még nem nézzük meg, nagyon durva.

Lassan egy órája ülünk a töri könyv fölött. Körülöttünk könyvek sokasága, amivel szemléletesebbé próbálom tenni az egykori csatát. Utána kerestem a neten is, mozgóképen mégiscsak vonzóbb. Ezt a suliba nem teszik meg, nincs rá se idő, se technikai háttér. Egészen úgy tűnik, mintha a gyereket érdekelni kezdené a dolog. De másfél óra után kidől, figyelme elkalandozik. Hagyom.

Másnap 10 körül ez jár a fejemben: most írja. Vajon Szalamiszt is kérdezni fogják? I. e. vagy Kr. e.: Hogy a helyes? 490-480. Csak nem felejti el...

Nehéz volt a dolgozat? Támadom le suli után a kérdéssel. Elmegy. Válaszolja flegmán. Térkép is volt? Ja. hagyjál pihenek.

Függöny le.

Másnap kiderül, hármas lett. Nézem a girbe-gurba betűket. Dühös vagyok és frusztrált. Pedig olyan sokat tanultunk rá, gondolom. Hol ronthattam el. Talán nem voltam elég érdekes. Vagy türelmes. Máskor korábban el kell kezdeni. Alaposabban átismételni. Aznap ez jár a fejemben. Azon kapom magam: újra iskolába járok. Tanulom a tananyagot. ismételek, magolok, memorizálok. Izgulok a dolgozatok előtt. Ha nem sikerül jól, szégyellem magam, ahogy kislány koromban. Rossz érzésem van. hogy hibáztam. Haragszom a gyerekemre, miért nem figyelt jobban. Azt mondja, fájt a feje és tele volt az orra. Ki nem szarja le! Így most én is leszerepeltem. Micsoda anya, aki hármast kap Leonidászból?! 

Sokan vagyunk, akik nem engedjük el a gyerek kezét az iskola kapujában. Iskolába járunk mi is. Tanulunk, felelünk és röpdogát írunk, kutatunk a neten, holtfáradt gyerekünk helyett utána nézünk, megírjuk, lerajzoljuk ha kell. Az iskolai stressz szétárad a családban, kihat a szülőkre és testvérekre is. Egy rossz témazáró közvetve az egész családot értékeli: nem készítettétek fel, nem veszítek elég komolyan. Fenyít minket az iskola. Értékel és reguláz. Vele kelünk, vele fekszünk. Áthatja a hétvégéket és az estéket. Ha napközben három órán át járod az erdőt, akkor délután hogy fog tanulni még három órát? Jobb ha kirándulás helyett a házira koncentrálunk.

Amíg újra tanulod a tananyagod, nem a saját életedet éled, nem végzed a munkádat, nem pihensz és nem játszol a gyerekeddel. Az iskola kiterjesztett keze vagy. Ellenőrzünk, számon kérünk, a hatalom tudtunkon kívül minket használ arra, hogy a gyerek magánszférájára is kiterjessze figyelő tekintetét. 

Az iskola bemászik az otthonunkba. Elveszi a teret a szabad játéktól, huncut beszélgetésektől. Felemészti a privát terünket. A szülő már nem gondoskodó szülő többé, hanem tanár és gyerek egyszerre, akinek minden vágya, hogy (újra) megfeleljen a hatalomnak.

Dolgozatot írni, felelni, vizsgázni közösen megyünk a gyerekkel, és csendben reméljük, hogy majd jobb jegyet kapUNK.