A nagy perzsa támadás Kr. e. 490 nyarán indult meg... Marathón mellett szálltak partra...súlyos vereséget szenvedtek... tíz évvel később tengeri flottát építettek... 480-ban tehát...Leonidasz spártai király... egy áruló... 300 spártai katonával... Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza... 

Olyan ismerős a helyzet. Csak az én könyvemben még nem volt ilyen sok színes kép. Ne kalandozz el: térkép, évszámok, nevek. Minden megvan. Ismételjünk. Hol volt ez első csata, kicsim? Nézd csak a gorgó fejes pajzsát...csináltak erről filmet is, 300 a címe, de azt még nem nézzük meg, nagyon durva.

Lassan egy órája ülünk a töri könyv fölött. Körülöttünk könyvek sokasága, amivel szemléletesebbé próbálom tenni az egykori csatát. Utána kerestem a neten is, mozgóképen mégiscsak vonzóbb. Ezt a suliba nem teszik meg, nincs rá se idő, se technikai háttér. Egészen úgy tűnik, mintha a gyereket érdekelni kezdené a dolog. De másfél óra után kidől, figyelme elkalandozik. Hagyom.

Másnap 10 körül ez jár a fejemben: most írja. Vajon Szalamiszt is kérdezni fogják? I. e. vagy Kr. e.: Hogy a helyes? 490-480. Csak nem felejti el...

Nehéz volt a dolgozat? Támadom le suli után a kérdéssel. Elmegy. Válaszolja flegmán. Térkép is volt? Ja. hagyjál pihenek.

Függöny le.

Másnap kiderül, hármas lett. Nézem a girbe-gurba betűket. Dühös vagyok és frusztrált. Pedig olyan sokat tanultunk rá, gondolom. Hol ronthattam el. Talán nem voltam elég érdekes. Vagy türelmes. Máskor korábban el kell kezdeni. Alaposabban átismételni. Aznap ez jár a fejemben. Azon kapom magam: újra iskolába járok. Tanulom a tananyagot. ismételek, magolok, memorizálok. Izgulok a dolgozatok előtt. Ha nem sikerül jól, szégyellem magam, ahogy kislány koromban. Rossz érzésem van. hogy hibáztam. Haragszom a gyerekemre, miért nem figyelt jobban. Azt mondja, fájt a feje és tele volt az orra. Ki nem szarja le! Így most én is leszerepeltem. Micsoda anya, aki hármast kap Leonidászból?! 

Sokan vagyunk, akik nem engedjük el a gyerek kezét az iskola kapujában. Iskolába járunk mi is. Tanulunk, felelünk és röpdogát írunk, kutatunk a neten, holtfáradt gyerekünk helyett utána nézünk, megírjuk, lerajzoljuk ha kell. Az iskolai stressz szétárad a családban, kihat a szülőkre és testvérekre is. Egy rossz témazáró közvetve az egész családot értékeli: nem készítettétek fel, nem veszítek elég komolyan. Fenyít minket az iskola. Értékel és reguláz. Vele kelünk, vele fekszünk. Áthatja a hétvégéket és az estéket. Ha napközben három órán át járod az erdőt, akkor délután hogy fog tanulni még három órát? Jobb ha kirándulás helyett a házira koncentrálunk.

Amíg újra tanulod a tananyagod, nem a saját életedet éled, nem végzed a munkádat, nem pihensz és nem játszol a gyerekeddel. Az iskola kiterjesztett keze vagy. Ellenőrzünk, számon kérünk, a hatalom tudtunkon kívül minket használ arra, hogy a gyerek magánszférájára is kiterjessze figyelő tekintetét. 

Az iskola bemászik az otthonunkba. Elveszi a teret a szabad játéktól, huncut beszélgetésektől. Felemészti a privát terünket. A szülő már nem gondoskodó szülő többé, hanem tanár és gyerek egyszerre, akinek minden vágya, hogy (újra) megfeleljen a hatalomnak.

Dolgozatot írni, felelni, vizsgázni közösen megyünk a gyerekkel, és csendben reméljük, hogy majd jobb jegyet kapUNK.