Sose vallanád be magadnak, hogy ez nincs így jól. Minden reggel felkelted, simogatással, puszikkal, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal; adsz neki reggelit, lehetőleg valami egészségeset is, adsz rá szép ruhát, az időjárásnak megfelelőt, uzsonnát, lehetőleg teljes kiőrlésűt, aztán vállára akasztod a hátizsákot, sóhajtasz egyet, jaj milyen nehéz - és belököd az iskolába.

Szorongásod gyorsan múlik, hogy vajon jól teszed-e, gyorsan bele lendülsz a felnőtt életedbe, átkattansz munka üzem módba, határidők, megbeszélések, teljesíteni kell ugye, bár néha érnek kudarcok.

Közben valahol a tudatod mélyén ott motoszkál a gondolat, hogy mi lehet vele. Órák óta ül egy padban. Idegen felnőttek jönnek és parancsolnak neki. Minősítik, lehordják, büntetik, simogatják, megdicsérik. Elmenni nem szabad. Jelen kell lenni, mindig időre. Húzza maga után a dög nehéz táskát két óra között. Rosszat álmodott az éjjel, de a reggeli rohanásban nem tudta elmondani. Kapar a torka. Már nem éhes. Törik a ceruza hegye, mindig a legrosszabbkor. Sipít a tanárnő hangja a füle mellett: moooost, azonnnal, ne-szösz-mö-tölj!!!! Szeretne lefeküdni, kicsire kuckorodni a pad alatt, lehunyni a szemét. Három kör futás, és plusszban, mert dumáltál, még egy. Zsibbad a lába matek órán, az a nyolcas szorzó miért olyan nehéz? Nem fut, nem dumál, nem nyomkodja a telefonját. Figyel, ír, visszamond. Kiviszi az ellenőrzőjét. Otthon aláíratja. Feláll, ha bejön a tanár. Leül, ha engedik. Beszél, ha szólítják. Hallgat, ha nem. 

Felsőben már a nevüket se tudod azoknak, akik parancsolnak neki. Ráöntik a rossz kedvüket, kamasz fiúk bántó közönyét, a menoplauza gyötrelmeit, a folytonos pénzhiány feszültségét, a férj közönyének torok kaparó fájdalmát. Arra gondolsz, hogy néha biztos van, aki megöleli, aki türelemmel fordul a gyereked felé. Vagy legalább a nevét, már biztos tudják.

Sose vallanád be magadnak, hogy ez nincs így jól. Te is végig csináltad, túlélted és voltak szép pillanatok. Az első sulibuli, a kórusverseny vagy Zolival az diákszerelem. Mert ha bevallanád, hogy ez így nincs jól, tenned kellene valamit. Nem engedni, hogy többet oda menjen, ahol idegenek fegyelmezik, számon kérik és minősítik. Nem értesz velük egyet, sem azzal, amiért ott van az iskolában, sem azzal, ahogyan ott van az iskolában. Tudatod mélyén pontosan tisztában vagy vele, hogy az iskola nem a te gyerekedért van, hanem azért, hogy a hatalom belőle is engedelmes polgárt faragjon. Olyat, amilyen te is vagy: határidőt betartót, feladatot teljesítőt. Pénzt keresőt, pénzt költőt.

Mert ha ezt bevallanád magadnak, egyet tehetnél: kézen fognád, haza vinnéd, megölelnéd és megígérnéd neki, hogy soha de soha többet nem engeded oda vissza. Sőt: minden erőddel azon leszel, hogy a többi gyereket is kiszabadítsd onnan.