Michel Foucault 1970-es, "A diskurzus rendje" címen megjelent székfoglaló beszédében az iskolát a társadalmi diskurzus lehetséges színtereként írja le, amely amellett hogy a megszólalás lehetőségét biztosítja, egyúttal a hatalom végrehajtója is. Az állami oktatási rendszer eredetét azon 18. században létrejött intézményekhez sorolta, amelyek a kórházakhoz, elmegyógyintézetekhez, börtönökhöz és javítóintézetekhez hasonlóan elkülönítik a rájuk bízott gondozottakat (betegeket, bolondokat, törvénysértőket - és gyerekeket), azzal a céllal, hogy ott a hatalom felügyelete alatt "megjavítsa" (gyógyítsa, nevelje) őket, hogy aztán ezáltal ismét az állam hatalom hasznos polgáraiként működjenek.
Habár napjaink állami közoktatása ügyesen rejtőzik a népboldogítás filantróp álarca mögé, egyre nehezebben tudja palástolni valódi arcát, miszerint a hatalom fegyelmi, erőszak szervezete. Ahogy életre hívását , úgy fenntartását ez indokolja. Ez magyarázza, hogy az állam miért nem engedi ki ellenőrzése alól az oktatást. Hiszen akkor a felügyelet, megfigyelés és átnevelés hatékony színtereit veszítené el.
Ha ezt valaki túlzásnak tartja, gondolj csak bele:
az iskola olyan hely, ahol korlátozzák a mozgás szabadságodat (óráról engedéllyel távozhatsz, talán még azt is köteles vagy bejelenteni, hova mégy, pisilni, kakilni?) Ha mégis eltávozol, igazolnod kell holléted okát. Sőt, a hatalom a szülőben sem bízik eléggé, ezért ő csak korlátozott napot igazolhat. Az orvos ezzel szemben a szülő fölé rendelt hivatalos személy, akinek többet ér a szava. A tanárnak ahhoz is joga van, hogy meghatározza hová ülsz le a teremben, sőt azt is, hogyan (hol legyen a kezed például); a folyosón nem futhatsz, torna órán viszont muszáj futnod, akkor is, hanem esik éppen jól.
az iskola olyan hely, ahol korlátozzák a szólási szabadságodat: tanórán csak engedéllyel szólalhatsz meg, a mondandódat uralnod el, bizonyos szavakat nem használhatsz; a mondandód tartalmát is szabályozzák, amennyiben az nem bírálhatja a tanár mondandóját, nem vitatkozhat azzal, nem mondhat ellen neki.
friss hír, hogy egy angol iskolában a szünetben folytatott beszélgetést tiltották meg a gyerekeknek. A büntetés végrehajtásban ez a szigorított fegyház, nem?
http://eduline.hu/kozoktatas/2018/10/23/Ninestiles_gimnazium_7FPWMA
az iskola olyan hely, ahol az egyetlen dolgod és kötelességed az, hogy a feléd közvetített tartalmakat visszamond, reprodukáld, anélkül, hogy azt személyes gondolataiddal, tapasztalataiddal, hovatovább, véleményeddel gazdagítsd.
az iskola olyan hely, amely jogot formál személyes tárgyaidra ás szabályozhatja testi megjelenésedet: elveheti a telefonodat, a füzetedet; levágathatja a hajadat, körmödet; levetetheti a sapkádat, követelheti személyes identitásodat kifejező jelzéseid (fülbevaló, piercing, testfestés) eltávolítását. Egyáltalán arra törekszik, hogy az individualitásodat és szuverenitásodat elfedje és beolvassza a hatalom számára kívánatos tömeglétbe.
Nem árt, ha ezt fejben tartjuk, amikor reggel betereljük gyermekünket az iskola kapuin.
Ha egyelőre nem is tudjuk alapjaiban megváltoztatni a rendszer működését, saját otthonunkban, folyamatos ellensúlyt kell képeznünk az iskolával szemben. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az iskolás gyermek hátországa akkor védelmező, ha ellenzéki. Ha lankadatlan erővel hívja fel gyermeke figyelmét az ott elhangzó hazugságokra, torzításokra és butaságokra, ha fáradhatatlanul inti gyermekét a rá leselkedő szellemi veszélyekre. Az önvédelem legfőbb eszköze, ha a gyereket saját jogaira figyelmeztetjük. Ha tudatosítjuk, hogy nem alárendeltje és kiszolgáltatott alanya a felnőttek által irányított iskolarendszernek.
Legutóbbi bejegyzésem kissé fellengzősre sikerült, az ENSZ gyermekjogi egyezményéről. Egészen úgy tettem mintha ez jelenteni valamit (bár bevallom, jól esett egy rövid ideig legalább illúzióba ringatni magam). Az efféle egyezmények arra sosem elegendőek, hogy a mocskos, embertelen dolgokat megakadályozzák. Legfeljebb utólag (immár jogosan) elmondhatjuk, hogy mocskosak és embertelenek voltak.
De ha jobban mélyére hatolok a kérdésnek, be kell vallanom, hogy magam is tengernyi kérdésben vagyok bizonytalan: kell-e engedélyt kérnie arra, hogy kimenjen? vajon köteles-e ezt indokolni? elvehetik a telefonját? levetethetik a sapkáját? kérhetik, hogy csinálja, mikor fáradt? Hol és mikor van az a határ, amikor a gyerek felállhat, ellenállhat és tiltakozhat? Mi az a jogi forma (egyesülés, szervezet?), aminek keretei között ezt megteheti? És mit tehetünk, mi, szülők annak érdekében, hogy ne érezze kiszolgáltatottnak és magányosnak magát?
Van jogunk hozzá?
Foucault említett írását 1991-ben közölte a Holmi:
http://www.holmi.org/1991/07/michel-foucault-a-diskurzus-rendje-torok-gabor-forditasa
Felber Tamás erről szóló elemzését lásd itt:
http://epa.oszk.hu/00000/00035/00118/2007-11-lk-Felber-Michel.html
